HOROSZKÓP

A napi horoszkópom szerint, azaz, pontosítok, valami elbaszott café blog napi horoszkópja szerint békét kéne kötnöm az emberiséggel. Marhaság.

Egy másik szerint megélhetési gondjaim vannak. Te mit gondolsz, delfinzsírba forgatott garnéla…?

Harmadik: túlzott önfejűséggel vagyok megáldva, minden vitába belekeveredek, holott tudom, nincs igazam. MI AZ, HOGY NINCS IGAZAM?! NA GYERE, JÁTSSZUK LE!

A negyedik állítása szerint cselekednem kell, még mielőtt a dolgaim rosszabbra fordulnak. Megkérdeztem az egyik barátomat, Alfie von Májkrémet, aki most az ágyam alatt lakik, és azt mondta, minden a lehető legjobb, szóval…

Az ötödik azt tanácsolja, végezzem el mások helyett a piszkos munkát, szerezzek nekik örömöt. Ezt most tényleg szükséges megcáfolnom…?

Hatodik: ideje lenne nyitottabbnak és engedékenyebbnek lennem másokkal szemben. De, akkor honnan tudják, hogy jobb vagyok náluk…?

A hetedik szerint számomra megerőltető másokhoz alkalmazkodnom. Egyáltalán nem gondolom így, ki van zárva, hogy ennek igazat adjak.

A nyolcadik azt írja, hogy ha dühös vagyok, próbáljak meg lenyugodni, aztán szólaljak meg. MI A FASZT KÉPZELTEK MAGATOKRÓL, TI BÜDÖS KIS PARASZTOK, KIIRTOM AZ EGÉSZ KIBASZOTT CSALÁDOTOKAT, HOGY BASZNÁTOK MEG!

Kilencedik: esélyt kéne adnom a boldogságra. Talán ha nem lenne ilyen elbaszott a világ, boldogabb lennék.

És végül a tizedik, ami szerint ma szerelmes hangulat lesz rajtam úrrá. Azt hiszem, igen… igen! Szerelmes vagyok a személyiségembe!

Megállapíthatom, hogy a világ ugyanaz a hazug kis ribanc,

mint amilyen tegnap volt.

írva: 2014.06.26.

A HOBBIM

…szóval azt kérdi tőlem, hogy mi a „hobbim”? Hm, hadd gondolkozzak el ezen egy perc erejéig, ha megengedi. Engedi? Remek, köszönöm. Szóval, hobbi… Mi is az a hobbi? Valami, amit szívesen csinálok, ha időm engedi. Nos, én például szívesen tördelem az ujjaim… Micsoda? Hogy nem erre gondolt? Akkor mire? … az írásra? No de kérem, ennek már a puszta gondolata is nevetséges! Az írás, mint hobbi? … Ám legyen, próbálkozzunk meg ezzel az elmélettel. Szóval, ugyebár, azt mondta korábban, hogy a hobbi valami olyasmi, amit szívesen csinálunk, szabadidőnkben, nemdebár? Nos, az igazság az, tisztelt kérdező, hogy nekem nincs szabadidőm. Jól látja, ne olvasson vissza. De, eme elmélet kedvéért tételezzük fel, hogy nekem igenis van szabadidőm. Abszurd ugyan, de próbáljuk meg. Ha megadódna az a lehetetlenség, hogy nekem szabadidőm van, tudja, mit csinálnék akkor? Egy időgépet. No lám, erre nem számított, ugye? Pedig, így van, megint nem csapta be a szeme, de természetesen leírom újra, ne kelljen visszakeresnie: időgép. S, mondja csak, van ötlete, mit kezdenék én ezzel az időgéppel? Hm, gondoltam, hogy rázni fogja a fejét. Ha megépülne az időgépem - és adott, hogy működne is -, visszautaznék az időben, és nemes egyszerűséggel főbe lőném azt az idióta vadbarmot, aki nekem szabadidőt adott. Erre aztán végképp nem számított, jól gondolom? Haha, milyen kiszámítható ember maga. Pedig, így történne - mert megtörténhet, ugye? Kezdve a szabadidő tökéletesen abszurd gondolatával, úgy az időgép is teljesen valóságos. És, hogy miért is oltanám ki az illető életét? Nos, egyrészt azért, mert mindig is tudni akartam, milyen érzés embert ölni. Bizarr, de legalább igaz. No, de, ami igazán lényeges ezzel kapcsolatban, hogy nekem egészen egyszerűen nincs szükségem szabadidőre. Hogy miért, kérdi ön. Nos, azért, mert ha éppen nem valami haszontalan dologgal foglalkozom - evés, alvás, lélegzés, például -, akkor írok. És látja, visszajutottunk a kiindulóponthoz. Az írás számomra nem csak egy kibaszott hobbi, amit csak akkor művelek, ha nincs más teendőm. Az írás az életem része, csakúgy, mint a sóhajtozás, a fenéktörlés, vagy éppen a fogmosás. "Nem azért írunk, mert írni akarunk; azért írunk, mert írnunk kell. " Lám, még egy idézetet is sikerült belecsempésznem eme szövegrészbe; köszönöm Somerset Maugham, hogy ezzel elősegítette a tartalom előrehaladását... Hallja, Mr. Maugham? Ja, igen, persze, elnézést, feküdjön csak vissza, remek munkát végzett... Szóval, tisztelt kérdező, minden további nélkül kijelenthetem, hogy nekem nem az írás a hobbim... Hogy akkor micsoda? Szent pokol, sajnálom, de még nem gondolkoztam el ezen. Adna még egy percet? Mi az, hogy nem? De hát akkor... ennek... vége...

írva: 2014. 06. 16.

MILY’ MEGHATÓ

Volt egyszer egy lány. 

Boldogtalan volt. 

Utálta magát. 

Meg akart halni. 

Megölte magát. 

Boldog lett. 

Vége.

ez már valami.

A falat bámulta.

Nem tudott

megszabadulni

az érzéstől.

Már régóta

gyötörte, de

nem foglalkoztatta

kellőképpen.

„Majd ha jönnie

kell,

akkor majd jönni

fog” - gondolta.

Majd letette

a tollat és valami

mással foglalta el

magát.

Szeretett írni,

mindig megnyugodott

tőle.

Leszarta, mit,

csak írjon.

A tolla volt

a fegyvere,

a papír

a csatatere.

Az érzés szinte

elkábította.

Ritkán hibázott, csak

amikor nagyon sietett,

és gyorsabban játszódtak

az agyában

a cselekmények, mint

amilyen gyorsan körmölt.

Már sötét volt, szinte

alig lehetett kivenni

a külvilág vonalait.
Ez tetszett neki.

Ásított egyet, majd

újra

körülnézett.

Nem változott

semmi.

Furcsa.

Pedig valami

mindig

változik.

Kivéve az idő.

Az idő

mindig

ugyanolyan.

Csak van és kész.

Így érezte magát

néha

ő is.

De a pokolba,

szeretett

semmi lenni.

Jobb, mint

valakinek

lenni.

Valakinek lenni már

nehéz.

Ő pedig egy igazi

senki volt,

nem érdemelte meg

a nehéz

dolgokat.

„Türelem - gondolta -

idővel úgyis lesz

valami.”

Elgondolkozott ezen.

A türelmen.

Ma

először

hallotta

igazából

ezt a szót.

Nem tetszett neki.

Pedig tudta, hogy

igaz.

A türelem már

valami.

Csak nehéz kivárni

az eredményt.

Nos, ő

várt.

És végül érzett

valamit.

Ismerte magát,

és tudta, hogy

nehéz

lesz neki.

Ezért gyorsan leírta.

És már nincs az a

valami. Az a gyötrődés.

írva: 2014. 06. 05.

A NYÁR

Kezét lazán az ablakpárkányra dobta, azzal támasztotta meg fejét. Szinte a szemével érezte, mekkora a kánikula. A ház, ahol az elkövetkezendő másfél hetet töltötte - az unokatestvérének háza - éppen egy focipálya mellett volt. Állandóan fecskék repültek a föld felett.

 Körbe-körbe köröztek, és ő már a látványtól is elszédült. Csak szédült, és szédült, és szédült, és szédült, de a fecskék nem mentek el. Valószínűleg nem is akartak. Élvezték, hogy valakit szédíthetnek. Tudták, hogy ő ott van, és, hogy egyre jobban szédül. Ez biztosan tetszett nekik, mert egyre erőteljesebben csinálták. Minél gyorsabbak voltak, ő annál lomhábbnak érezte ezt az egészet.

 "Szóval, ilyen a nyár... lassú, unalmas és vontatott" - sóhajtott egyet, majd homlokát megtörölve visszaballagott a kanapéra. - "Még egy felesleges évszak" - kényelmesedett el a puha bútoron, majd elővett a mellette lévő hűtőládából még egy üveg sört, a meglévő két ürest félrelökte. Egyedül volt a lakásban, mindenkinek jobb programja volt, mint, hogy a fecskéken elmélkedjen. - "Jó lenne már végre kihalni... a fecskéknek és nekem is" - majd ahogy kortyolgatta a kellemesen hűsítő italt, úgy ragadta magával az álom; és valami sokkal megnyugtatóbb dolog is, valami békés, valami fekete, valami, ami örökké tart. Érezte, ahogy egyre jobban gyengül. De a fecskék még mindig nem adták fel...

írva: 2014. 06. 12

SZARSÁG

Csak feküdt ott,

a takaró alatt

és a szemközti falat bámulta.

Ismerős jelenet.

Nem tudta,

mit kezdjen a gondolataival,

érzéseivel, pedig olyan

sok

volt

neki

és pont ez volt a baj.

Hegyes körmeit végig húzta meztelen combján,

jó hosszan,

hogy az az érzés

még tovább tartson.

Majd újra

és újra

és újra

és újra

és újra

megismételte.

Újra az érzésre gondolt.

Szüksége volt rá.

Az egész egy kibaszott nagy baromság,

de kellett neki.

Ő így érezte,

hogy él.

Belegondolt az életbe,

hogy vannak mások is,

akik élnek.

Vagy, legalábbis

próbálnak élni.

Az osztálytársára gondolt, a rövid szőkére.

Nem.

A volt osztálytársára, a rövid szőkére.

Valószínűleg még csak most ért haza,

de csak azért tette,

hogy másnap újra mehessen.

és újra

és újra

és újra

és újra mehessen.

Szarság.

Az egész.

abban leli örömét,

hogy egész nap valami

szarságot

csinál. Nincs rá jobb szó.

Szarság.

Faszt szopni könnyű,

az még neki is megy.

Talán még nekem is menne

ha nem lenne szarság az egész gondolat.

Itthon ülök

és azon siránkozok,

hogy én ezekből a ribancokból

akarok

választani.

A pokolba,

még mindig jobb,

mint az a sok szarság,

amit ők csinálnak, újra

és újra

és újra

és újra

és újra.

és aztán vége.

és jöhet a kielégült kacaj.

mert egyszer mindennek vége

ahogy ennek is

írva: 2014. 06. 14. éjfél

Kelj fel a földről és töröld meg a szemeidet. Sóhajts egy nagyot, majd vegyél egy mély levegőt. Ismételd meg ezt párszor, míg meg nem nyugszol egy kicsit. Jobb már? Rendben. Most hunyd le a szemed egy pillanatra, Képzeld el, hogy a téged körülvevő sötétség lassan szertefoszlik, s az egyre nagyobb lyukakon a Nap puha, meleg fénye köszön rád. Jó érzés, ugye? Nézz körül az immáron teljesen világos helyiségben, hogy még utoljára megbizonyosodhass arról, hogy minden rendben van. Nincsenek árnyak, sem hangok, nem néz vissza senki rád, ha a tükörbe nézel, csakis te. Nem fog senki sem bántani. Nyisd ki az ajtót, tedd meg az első nyugodt lépteidet. Mint látod, mostmár nem csak te vagy a szobában. Ne, ne, ne, ne menekülj el! Nézz körül jobban! Itt már senki nem akar neked rosszat. Az ellenségeid, akiktől mindennap rettegtél, már kedves mosollyal néznek feléd: megváltoztak. Ő, akivel mindig együtt akartál lenni, de soha nem volt bátorságod elmondani, mit érzel: itt áll melletted, és a kezedet fogja. Együtt kémlelitek tovább az Új Világot. Menj hát vele, hadd vezessen körbe. Ott vannak a szüleid, akiknek eddig nem mondtál el semmit, mert tudtad, nem értenének meg téged: most átölelnek. Innentől kezdve számíthatsz rájuk, bízhatsz bennük, ők mindig meghallgatnak és segítenek. Most menj tovább, hiszen senki nem áll az utadba: az emberek, akik eddig egy bocsánatkérés nélkül ellöktek az után, mostanra mosolyogva előre üdvözölnek: nem akadályoznak többé. Sem ők, sem mások. Valóra válhatod minden álmod, vágyad, azt tehetsz, amit akarsz, ahogyan akarod. Csakis rajtad múlik. Senki nem szabja meg, mit tegyél. Ez a te életed, te irányítasz. Boldog vagy, ugye? Jó. Pontosan erre vártunk. Az utca emberei hirtelen köréd gyűlnek és elveszik mindened. Leszorítanak a földre, és akkor engednek csak fel, ha nekik úgy tetszik. Visszalöködnek a házadba, immáron szerelmed nélkül. Ott hagyott valaki másért. Többé már nem érdekled őt. Otthon a szüleid mérges tekintettel fogadnak: valamit elrontottál. Teljesen mindegy, mi volt az, te vagy a felelős. Vonulj vissza a szobádba, kapcsold le a villanyt, és kuporodj vissza a sarokba. Nyisd ki a szemed: egyedül vagy.

írva: 2014. 04. 28.